MEGJELENT A MAGYAR KARIKATÚRA LEXIKON

A grafika legvidámabb „mostohagyermekét", a
karikatúrát, illetve azok művelőit, a magyar karikaturistákat veszi lajstromba szerény lexikonunk. Magyarországon az újság karikatúrarajzolást 1848-tól, a Charivari (Dongó) című vicclap megjelenésétől eredeztetjük. A képzőművészek számára a képes vicc műfaja az éppenhogy megtűrt, inkább csupán a megélhetést biztosító, esetenként az egymással bolondozó, avagy éppen egy harmadikat ugrató – de semmiképpen sem a „valódi” művészi – időtöltést jelentette.
Az első híres pályaelhagyó – s egyben a művészeti tanulmányait is feladó –, ám a karikatúráival nevet, rangot és országos ismertséget szerző művész Jankó János (1833–1896) volt. Az újonnan induló bal- és jobboldali vicclapok majd’ egy évtizeden át egyaránt (!) az ő munkásságára alapozták népszerűségüket. Jankó elévülhetetlen érdeme továbbá, hogy felfedezte számunkra az autodidakta Homicskó Atanázt, aki az orvosi táskáját hagyta hátra egy
plajbászért cserébe. Talán ennek a két markáns egyéniségnek köszönhető, hogy a XIX. század második felében egyre több grafikus mérte meg tehetségét a karikatúra műfajában.

Voltak, akik egyfajta kiugrási lehetőségnek tartották a karikatúrarajzolást, s akadtak művészek, akik csak egyszerűen a könnyebbik végénél akarták megragadni a ceruzát. E kettőség a napjainkig megfigyelhető az újságrajzoló karikaturistáknál. Ismerünk képzett grafikusokat,
akik kiválóan, magabiztosan, kulturáltan rajzolnak, de híján vannak a humornak, ami sajna elengedhetetlen ebben a műfajban. De igaz ennek az ellenkezője is: nem ritkán egy-egy kiváló humorú karikaturista „botladozó" grafikai megoldásokat publikál. Lexikonunk szócikkeinek összeállításánál alapfeltételnek tartottam a legalább két országos terjesztésű újságban, folyóiratban való megjelenést. Kivételt csak a portrérajzolók és az animációs filmrendezők esetében tettem. A bő öt esztendőn át tartó kutatómunka első szakaszában a történelmi Magyarországon föllelhető valamennyi viccújságot feldolgoztam, a megjelenés helyének és idejének a megjelölésével, illetve szerkesztőségenként: ki hol és mikor rajzolt. Külön megjelöltem azokat az újságokat, amelyek példányai nem kerültek a kezembe, s csupán bibliográfiai adatokat gyűjthettem róluk. Külön feltüntettem továbbá az olyan vicclapokat és különkiadásokat, ahol rajzot nem találtam. S végezetül: egyes életrajzok megírását nehezítette az a tény, hogy szép számban éltek hazánkban olyan karikaturisták, akik ismertségük és művészi teljesítményük ellenére rendre kimaradtak a korábbi általános lexikonok és képzőművészeti almanachok szócikkeiből. A Magyar karikaturisták adat- és szignótára 1848–2007 mindannyiuknak emléket állít.

Gyöngy Kálmán